Rejtekhely - 4. egyben utolsó rész

"Térkép emlékezetből", 2. sorozat.
(Előzmények ITT-3. és ITT-2. és ITT-1.)

Bő kilenc éve, az első gyermekem születése előtt kicsivel, talán a fizikai megvalósítás könnyebbsége miatt is, de főleg, mert nagyon adta magát: síkban, papíron gondoltam tovább ezt a témát, a fiktív térképek, tér-élmények, vagy tér-emlékek erősen stilizált leképezéseit.
Temperával festettem, A3-as méretű papírra, mégis miniatúrákról van szó. Egy nagyon finom kis technikát találtam ki magamnak, amelyben a festett felületnek mélysége van, a rajzolatnak bonyolult szövedéke. Tökéletesen megfelelt annak a felületnek és faktúrának, ami a plasztikákon is megjelent, csak így, festve még gazdagabban lehetett ezzel játszani.
Nagyon szeretem ezt a sorozatot azóta is, talán még jobban is, mint a háromdimenziós samott változatokat együttvéve.

Az első munkák ezek az összehajtogatott, összegyűrt "térképek" voltak, amelyekben a "papír" síkjai a közöttük szövődő szerkezeti összefüggésekkel, egyensúlyi helyzetükkel és felületkidolgozásukkal egyben a városi tér objektumait, a kopott vakolatú házfalakat is megidézik:

Volt olyan is, amelyben a térkép hajtogatott papírja és az épített tér részleteinek síkjai, szintén mint papírhajtogatások, vetülnek egymásra. A zöldes felületek a légifényképek asszociációját is előhívják.

Az alkotás folyamatában számomra a legfontosabb tájékozódási pont, vagy iránytű most is, mint korábban, az a testérzések szintjén, a zsigerekben jelentkező bizonyosságérzet volt, hogy a kép akkor "jó", ha "otthonos". Mintegy magam köré szőve szerkesztem a vonalakat, építem a síkokat, beköltözöm a vonalhálózat nyújtotta biztonságos határok közé. Befészkelődöm a térképembe, ebbe az elképzelt struktúrába, és addig helyezkedem benne, addig alakítom, míg "kényelmes" lesz. Felépítem magam köré a világomat, mint valami második, mentális anyaméhet.... valahogy így. Mindenesetre eltölt valamiféle megnyugvás, ha jól építkeztem...

Aztán egyszer csak megnyíltak ezek a térképek, azaz, megjelent a felületen az a gondolat, hogy a város, a ház, amint az edény is, lényege szerint üresség. Egy körülhatárolt, üres, belakható tér.A kozmoszt a káosztól egy fal választja el, amelyben lehetővé válik a rend. Hogy aztán ez sejtmembrán, városfal, vagy cserép, mindegy. A tér használhatóvá lesz általa, helye lesz az életnek, védett helye.

Néhány stilizált sikátor-emléket is megfestettem:

Az első fiam még nem volt két éves, amikor kicsit térben, agyagban is eljátszottam a feladvánnyal. Néhány gondolat valósult meg csak a sokból, aztán több évre elszakadtam teljesen ettől a témától. (A kisgyermekes évek nem az elmélyült szellemi munkában való feloldódásról szólnak, hanem egy még nagyobb kihívásról: az embernek egész konkrétan saját magának kell belakható térré, otthonná válnia...)

Térkép-reliefek, samottból, magastüzön:

Páros térkép az Egyetlen Városról: "és lesznek ketten egy testté" címmel:

(Nyitott, két oldalú térképek is készültek, de ezeket tönkretette a mázazás.)

Végül pedig néhány kisebb játék, inkább vázlat, mint mű - papírporcelánból. Itt már teljesen lapokból építkezem. Számomra fontosak ezek a csekélységek is, mert később, azaz mostanában, éppen ezekhez térek vissza, és innen indulok tovább, csak egy másik útvonalra kanyarodva:

Nyitott városok, ugyancsak. ("Kicsomagolt város", mondjuk, vagy inkább a széthajtogatott térkép oldalai között a kihajtogatott város, a megnyíló tér síkjai...) Szeretem ezeket: 

  

A történet a 7 évvel későbbi jelenben folytatódik... nemsokára.