2013. január 16., szerda

Patchwork

Kísérletezem...

Forgatós




Szeretek mostanában úgy korongolni, hogy csészét a végén "megtáncoltatom". Bizonyos mázak szépen kihozzák ezt a forgószél-szerű, szabálytalanul kavargó táncot, ezt a spirális domborzatot. Néha pöttyökkel kombinálom és/vagy benyomom a csésze falát, (pecséttel vagy anélkül), nem azért, hogy aszimmetrikus legyen, hanem hogy otthonosan kézbe simuljon, kis zugokat teremtek az ujjaknak. Nincs ebben semmi újdonság: sokezer éves játékot játszom... megunhatatlan.

2013. január 12., szombat

A rakucsészékről

 Terebesstől idézek. 


 Néha újraolvasom ezt a szöveget, gyönyörű:

" Néhány éve meglepő dolog történt. XIV. Raku (személynevén Kicsizaemon) visszakérte több múzeumnak határozatlan időre kölcsönadott, felbecsülhetetlen értékű családi teáscsésze-gyűjteményét, mondván: egy rakucsésze tönkremegy, ha nem használják. Még ha ki is vehetnénk múzeumi vitrinkoporsójából, egy kiszáradt, hűvös rakut valóban elkeserítő érzés kézbe fogni, különösen annak, aki szertartásos teaivás közben tapasztalhatta már ujjain és ajkán bensőséges melegét és nedvességét. Ha az olvasó zavarba esett, hadd emlékeztessem arra a modern keletű iszonyra a tapogatástól, amit Philip Rawson „taktilis kasztrációnak” nevez. Igen, a rakucsésze műélvezetét leginkább a szexuális élményhez, az emberi idomok szertartásos cirógatásához, simogatásához hasonlítanám. A csésze használata közben mindez a lehető legtermészetesebb módon történik, míg egy szobor vagy iparművészeti dísztárgy fogdosása és szájhoz emelése deviáns viselkedésként hatna.

 (...)
Szen no Rikjú mint az uralkodó sógun, Tojotomi Hidejosi teanagymestere, udvari esztétája, a kor ízlésének zseniális formálója és kiszolgálója volt.(...) A vabi-csa – ahogy a Rikjú-féle teaszertartást hívják – a körmönfont egyszerűség, a szándékos esetlegesség, a kitalált természetesség művészete. Látszólag minden tárgya faragatlan, kopár, a lehető legszegényesebb (vabi), de a tárgyak megvalósítása végtelenül kifinomult műgonddal történik.
A szertartásban, amely a hagyományos japán művészetek szintézise, semmi sem autonóm, minden alkalmazott és minden összefügg mindennel. Nemcsak a képző- és iparművészetek között tűnik el a választóvonal, mint a keleti művészetekben oly gyakran, hanem a vallás, a filozófia, az etikett, az öltözködés, a táplálkozás között is. Az élet és a művészet oszthatatlanságát, integrációját vallja, de mindezt mégis a mindennapi élettől elkülönülten gyakorolja, külön teakertben, külön teakunyhóban, zen ízléssel külön e célra válogatott eszközökkel. 

 (...) 
Csódzsiró – cserépkészítő lévén – soha nem tanult korongozni, bőrkeményre szikkadt agyagból faragta szobrait, melyekből teát isznak”. Kezdetleges kemencéjét csak alacsony hőfokra tudta felhevíteni; kis égetőterét úgy próbálta jobban kihasználni, hogy a csészét nem hagyta „a kemencében kihűlni” (jakidzamasi), hanem egy hosszú nyelű kovácsoltvas fogóval még „forrón kivette” (haszami-dasi), és azonnal újat rakott a helyébe. A vörös rakut hagyta kihűlni a levegőn, a fekete rakut pedig nyomban kézmeleg vízbe mártotta. Ezt a két színt kedvelte; a vöröset okker öntőföldből és több rétegben felvitt színtelen mázból nyerte, a feketét a Kiotót átszelő Kamo folyó vas- és mangántartalmú kavicsából őrölte. 
Így született a gyors égetésű raku, ami szabadon formált, alacsony hőfokon égetett és hirtelen dermesztett mázú kerámiát jelent. A korabeli japán kerámia technikai színvonalához képest ez visszalépésnek tűnik, hiszen a Nara korszak (VIII. sz.) óta a legeldugottabb fazekasfaluban sem égettek másképp használati edényt, mint magas hőfokon, 1200 °C felett. Ám a likacsos, alacsony tüzű kerámia is jól megfelelhet funkciójának. Az aratókorsó azért tartja frissen a vizet, mert átereszti és nagy felületen párologtatja. A főzőfazék azért nem reped el a nyílt tűzön, mert puha falában nem keletkeznek túl nagy feszültségek az egyoldalú melegítés hatására. A rakucsésze – mivel rossz hővezető – a kimérten lassú szertartás alatt melegen tartja a teát, ugyanakkor át sem forrósodik (füle nem lévén, két kézbe fogva kell inni belőle). Ha megütik, tompa hangot kell adnia – hajszálrepedéses máz! –, mert bambusz teaverő harsány zaja zavarná a szertartás békéjét.
A raku elnevezés magától Hidejosi sóguntól ered, aki megbecsülése jeleként Csódzsiró halála után az ő fogadott fiának, Dzsókeinek egy aranypecsétet ajándékozott, melybe a „raku” írásjegyet vésette, ami – értelem szerinti fordításban –, azt jelenti: „a ráérő idő élvezete”.

Hon'ami Kóecu (1658-1673) és Ogata Kendzan (1663-1743) Csódzsiró mellett a japán rakukerámia két legnagyobb alakja, vaki-gamákban dolgozott. Míg Csódzsiró „tenyérbe mászó” csészéi visszafogott vizualitásról tanúskodnak, hasonlatosak a finomra csiszolódott folyami kavicsokhoz, a kifényesedett szerszámnyelekhez,
 addig a hatásos dekorativitás nagymestere, Kendzan gyakorlott ecsetkezelése, különleges színérzéke, kompozíciós találékonysága elsősorban a szemnek szól, nem a kéznek. 
Kóecu az, aki hármójuk közül a leginkább megtalálta az arany középutat, az egyensúlyt a taktilis és a vizuális minőségek között. A kardszakértő családból származó Kóecu csak amatőrként foglalkozott kerámiakészítéssel, aminthogy lakkművességgel és kalligráfiával is. Tizenhét csészéje maradt fent, mégis elég ahhoz, hogy minden idők egyik legnagyobb keramikusaként tartsuk számon. Soha nem termelt megrendelésre, csak kedvtelésből. Látszik, hogy csészéi alkalmi darabok, mindegyik más-más alakú, nincsenek kiforrott, sztereotip formái. Legszebb darabja a Fudzsi-szan, más nevén Szode csavan; Ruhaujj csésze – ez volt leánya egyetlen hozománya, amit kimonója ujjába csavarva vitt magával az atyai házból:
  A japán kerámia történetében a kiotói rakukeramikusok az elsők, akik nem névtelen kézművesek többé, hanem ismert művészek. Sőt még egyes műveiket is név szerint tartják számon. Csódzsiró legszebb darabjai az Óguro: A nagy fekete, és a Hajabune: A gyors hajó, Kóecué pedig a már említett Fudzsi-hegy mellett, az Amagumo: Esőfelleg, a Szeppo: Havas orom, és a Jukusi: Érett datolyaszilva.

Próbáljunk leírni egy tipikus rakucsészét. A szertartásos teaiváshoz használják csak, soha másra. Füle sosincs, talpa, talpgyűrűje viszont mindig van. Forró teával sosem szabad teletölteni. Két leghidegebb részét fogják, a szájperemnél jobb kézzel, ballal a talpnál. Átmérője általában 8-15 cm, de többnyire 10-13 cm közé esik. Aszimmetrikus egyensúlyát kézzel, faragással formálják. Vizuálisan reprodukálhatatlan; idegen tőle a korongozás előre kiszámítható geometriája. Szájpereme szabálytalanul hullámzik, rendszerint 3, 5 vagy 7 gaku, „domb” emelkedik rajta. Formái kézbe illő, tompa formák, kerülik az éles kiszögelléseket. De nemcsak a kézben kell meghitten ülnie, hanem a tatamira helyezve is biztosan kell állnia, hiszen a felborulástól való féltés izgalma zavarná a szertartást. Belsejében spirálvonal húzódik a fenék legmélyéig a maradék teacseppek összegyűjtésére, amit csa-damarinak, „teatócsának” hívnak, s a sziklák mélyedéseiben összegyűlt esővíz szolgáltatta hozzá a mintát. Belső pereme alatt enyhe élő gerinc vonul végig, hogy a bambuszverő ki ne fröcskölje a teát; ez egy helyen, az ivópontnál lejjebb ereszkedik vagy megszakad, hogy a tea simán, egyenletesen folyhasson a szájba. A vendég a csészét elejével kapja kézhez a teamestertől, meg kell forgatnia, hogy ihasson belőle. Ekkor simogatja végig a csésze finom modulációit, változatos érdességét-simaságát.
 
A teáscsésze színét csak teával telten szabad vizsgálni, szépségét a használat teljesíti ki. Legelterjedtebbek a vörös – dús lazacszín! – és a fekete mázúak, ritkán fordul elő a fehér, még ritkábban a zöld. De szépsége nemcsak a teától függ, hanem a teakunyhó fa-, papír-, szalmakörnyezetétől is, kőfalak és üvegablakok közé nem illik. Télen magas falú, behajló szélű, nyáron lapos, széles szájú formákat használnak.
A japán rakuedények nem játszanak a vizuális és a taktilis tulajdonságok ellentmondásával. Nemcsak a színük meleg, hanem az érintésük is az. Nemcsak az anyaguk porózus, de könnyűek is; körömmel megütve tompa hangot adnak. Nemcsak a látványuk nedves, hanem a tapintásuk is. A sima, kellemes kontaktusú ivóponttal szemben található a csészén a néhány ecsetvonásból álló dísz, ha van, és a vasfogó markáns, határozott „sebhelye”. Egyiknél sincs javításra lehetőség, az egyszeri mozdulat megmásíthatatlan, elkendőzhetetlen. A máz a hűlési folyamat közepén folyékonyságában „lógó rongyként” (maku guszuri) vagy „leszakadó cseppként” (nagare) hirtelen, hajszálrepedésekkel átszőve dermed a csésze testére. Nincs hibátlan raku mázfelület. De idegen is tőle a makulátlan, meózott ipari edény tökéletessége. A máz véletlenszerűségei nem kitalált, kimódolt balesetek, hanem e technika természetes velejárói. Mert ez a technika elfogadja az emberi döntés korlátait, nyitott az emberi szándékokon túli effektusokra, nem tussolja el a hibáit. Bár a rakucsésze elnagyoltnak, durvának tűnik, kifinomultabb, mint ami tüntetően kifinomult, mondjuk egy rokokó teáscsésze. Rejtetten az. A formatervezéssel ellentétben nem formát talál ki, hanem munkamódszert. Ha a rakumester megnyitja az izzó kemencét, a másodperc tört része alatt kell cselekednie, teljes azonosulásban a pillanattal. Ha megeredt a máz, nem vizsgálhatja, mit tett már, mit tegyen még – nincs múlt és nincs jövő –, nem kalandozhat el a jelentől. Nincs ideje átgondolni. A kései válasz hiába jó, mert a csésze közben kihűlt. Nem különleges effektusokat keres, hanem készen áll bármire, akár különleges, akár mindennapos. Mindenre kiterjedő teljes figyelme fogadja, ami jön, s hagyja, ami elmúlik. Teljesen és tökéletesen folyik a pillanattal, visszafordulás, előresietés, tétovázás nélkül – mint a folyó, nem helyesbít semmit. Nem a technika tökéletesítése a célja, hanem megtapasztalása. „Nem tudja, mit gondolt, amíg nem látja.” Másfajta fegyelem ez, mint a kitervelés pontossága és szakszerű végrehajtása. Az odafigyelés összpontosítottságában „viselkedése, akár a vízé, nyugalma, akár a tüköré, válasza, akár a visszhangé”.

(kiemelés tőlem.)

2013. január 11., péntek