Rejtekhely - 1. rész

Ahogy említettem, most szeretném bemutatni a plasztikai téren született korábbi munkáimat. 

A történet ott kezdődött, (bár valószínű, hogy az alkotói születéstörténet leginkább csak számomra érdekes, de mert nekem fontos, hát nagy vonalakban megemlítem itt) hogy az Iparon negyedévesként (2001-ben) Carrarában töltöttem egy szemesztert, Erasmus ösztöndíjjal, és márványt faragtam az ottani Accademia di Belle Artin. Ezen kívül fotóztam sokat, kopott falakat, a szépen öregedő városi szövet atmoszféráját ( még analóg géppel), meg háztetőket rajzoltam különböző városokban - lenyűgözött ez a látvány, de akkor még nem tudtam, mire is fogom felhasználni ezeket: 

Festettem is:

Később körvonalazódott, hogy ezzel a problematikával szeretnék foglalkozni a diplomamunkámban is. Hónapok teltek el, mire rátaláltam a megfelelő kifejezésmódra, de az inspiráció nagyon erősen élt, égett bennem. A szakdolgozatomat is ezzel kapcsolatban írtam a város szimbolikus dimenzióiról. 

Eleinte a tetők és spaletták képében "repkedő" síkidomok felől közelítettem a témához, és anyagban is "lapszerűen" fogalmaztam meg a témát, ilyenek voltak a legelső, friss vázlatok. 

Például papírból: 

...bronzból, (ez egy konkrét, luccai sikátor-élményből született):

... és agyagból is, persze:

Később aztán inkább mégis többszerűen oldottam meg a diplomamunkaként megjelenő plasztikákat:
Ez volt a Genius Urbium sorozat, 2002-ből (samott, 1260 C):

A plasztikák mellé akkor ezt a szöveget írtam:

A Város funkciója: membrán. Védelmező határai között megteremti a létezés lehetőségét, struktúra, amelyben az élet megtörténik. Helye a valóság középpontja, kozmosz a formátlan káoszban, ezért szent tér. Szövetébe - mint anyaméhbe, ismét – beágyazódhat az élet, gyökeret ereszthet, és növekedésnek indulhat.

A Város csak foglalat, a benne lakó titok edénye, de egyben tükör is, mert az ember által meghatározott organizmus, aki a saját képére és hasonlatosságára formálja.

A Város teste magán viseli az ember lenyomatát, sebeit, a küzdelem beleivódik kopott falaiba. Beszédes a hétköznapi élet észrevétlen, szürke háttere, a mellékutcák homálya, a csöndes semmiségek, ottfelejtett emlékek fájdalma a szálkák között, por alatt. Az elhasznált tárgyak töredékes, málló anyaga, rozsdája, a pórusokba beleégett kosz, a karcolások: mind naplójegyzetek, történetünk tanúi. 

A város anyagi minőségei, formái, szüntelen épülése és pusztulása az emberi élet metaforája, keresztmetszete szellemi portré. Munkáim kísérletek e belső struktúrák felderítésére, a biztonságot jelentő határok kitapogatására.

Nyersanyagom a valós látvány: különböző városok madártávlati látképe. A hullámzó háztetőtengert, a megtörő felületek, síkidomok szerves összeépülését tanulmányozom, a rövidülés miatt torzult és egymással összenőtt négyszögek rajzolatát. A rajzi elemeket szétbontva, kollázsként rendelem ismét egymáshoz, majd ezeket a síkba fordított fény-árnyék mezőket transzponálom ismét, átgyúrva, háromdimenziós testté.

A város e keresztmetszetét szerkezetileg két meghatározó elemre redukálom, a fundamentum és a belekapaszkodó falak tömegére, e két forma statikus-dinamikus viszonyára. 

Maga a folyamat, az építkezés egyfajta meditáció. A geometrikus vonaljáték mozgása, a középpont kijelölésétől kezdve a belső törvényszerűségei szerint szinte önmagát szövő vonalhálózat kikristályosodásáig a "világteremtő" mozzanatot utánozza, a biztonságot jelentő határok kitapogatását. A mindenség modelljét pedig egyedül omlatag anyagból, didergő limlomokból lehet felépíteni." (Pilinszky J.)

A belülről látott és tökéletesen megismert Város térélménye érdekel, amikor a több különböző nézőpontból egyszerre összeáll a kép(más).

Műhelyvizit

Új sorozatot indítok a blogon, keddenként bepillantást engedek a műhelyembe, megmutatom az aznapi asztalomat vagy azt, ami épp megmutatásra érdemes. Intim életképek egy műhely magánéletéből :-)

Ha télen két napig nem fűtök be a műhelyemben álló kis vaskályhába, 9 fokban kezdem a munkát hétfő reggel. Extrém sport ilyenkor a művészet, két hosszú ujjú póló, egy kötött és két polár pulóver, sapka, sál, három zokni, és sok mozgás. A parasztház nem annyira romantikus hely januárban, a tűzben ropogó fahasábok és a kályha tetején gőzölgő gyógytea ellenére sem, de azért szeretem (a szenvedély, sőt, a függőség sokat segít). Délelőtt tízkor már 13 fok van, délre eléri a 16-ot is, az már elviselhető. Másnapra egészen komfortos. Viszont a nap gyönyörűen süt hidegben is:

Ez pedig az aktuális, inspiráló kilátás a műhelyből (illetve annak a szebbik része):

Vénusz kivillanó fehér bokája

 

 A hódmezővásárhelyi megnyitónkra végülis nem jutottam el, betegség miatt, de tulajdonképpen itt is megmutathatnám, azt, ami az őszi, Vénuszok című szimpozionon készült, amivel most a kiállításon szerepelek. De ahhoz talán előbb arról kellene írnom, hogy milyen plasztikákat készítettem egy évtizeddel ezelőtt, amiknek ezek a mostaniak részint a folytatásai, másrészt pedig egy megújulás közbülső, kezdeti állomásai... Úgyhogy mostanában ilyen szögletes formákról, plasztikákról lesz pár bejegyzés a blogon. A fenti képen az őszi témám csücske villan, folytatása következik.

Meghívó

Holnap, azaz január 26-án vasárnap déli 12-kor kiállítás nyílik Hódmezővásárhelyen, a Tornyai Múzeumban a Vásárhelyi Kerámia Szimpóziumon 1998-2013 között készült kerámiákból. Nagy anyag lesz, több emeleten 150 alkotó munkái, közöttük az én plasztikáim is. 
A tárlat március 16-ig lesz nyitva, hétfő kivételével naponta 10-17 óráig.

Színes virágok nyílnak most a műhelyemben: készül az új kollekció.

A fent látható színes bögre az egy évvel ezelőtti, legelső kísérleti darab volt a pecsételt kerámiák között, a sok szempontból tökéletlen, de ígéretes kezdet. Később aztán mégis monokróm változatait készítettem nagy számban, feketével, vagy ritkábban barnával festve, ezeket vittem a karácsonyi vásárokra. Most viszont úgy döntöttem, visszatérek a többszínű megoldásokhoz is, különféle színekkel kísérletezem. Ezek még csak az első tesztek, sok-sok más egyéb variáción is dolgozom, csak hát lassú folyamat ez a végkifejletig, főleg ebben a betegségekkel terhelt időszakban. Megmutatom a nyers lapok egy részét:

Persze, azt fontos megjegyeznem, hogy ezek a színek nem azok, amiket majd égetés után látunk az edényeken! A magas tűzben, a máz alatt sok szín átalakul, megfakul, világosodik vagy sötétedik, eltűnik vagy felerősödik, az agyag színe pedig sokkal világosabb lesz - úgyhogy egészen más összhatásra kell számítani a kész tárgyakon.
Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy égetés után is a retrós nyomottmintás textilekre fogok asszociálni a csészékről :-)
Nektek mi jut eszetekbe róla?

Mázas helyett: mézes - avagy elmesélem egy régi kalandomat

Az előző életemben mézeskalácsos voltam, ez egészen biztos :-).

Azokban az években, amikor a fiaim megszülettek, nem volt még kerámiaműhelyem, és a két kicsi gyerek mellett évekig nem is lett volna időm, és alkalmam sem érdemben agyaggal dolgozni. De a vágy és a lendület megvolt bennem az alkotásra, a játékos kedv sem hiányzott, így többek közt mézeskalácsokat sütöttem (egy bevált finn piparkakku-recept alapján). Nem csak saját használatra vagy megrendelésre készültek ezek, hanem több kiállítás is nyílt belőlük.
Jó játék volt, és ez a bababarát tevékenység remekül illeszkedett a kezdő anya életébe, meg a kerámikus is örült bennem, hiszen mégiscsak gyúrtam, és formáztam, préseltem és írókáztam, mázaztam és égettem a masszát, csak nem agyagból, hanem tésztából. És persze teljesen mást, de próbáltam jó, a műfajhoz illő megoldást találni a feladványra - belecsempészve a történeti és népi kerámiák, sőt, más területek világát is, az üvegablakoktól a vitézkötéses és brokát textileken, palmettás tarsolylemezeken, tulipános ládákon át a középkori padlócsempékig. A tészta "nem-művészet" mivolta megengedte, hogy szabadon kísérletezzek.
Korábban absztrakt plasztikákat, stilizált városokat építettem, ami - lássuk be - nagyon kevesekhez áll közel, egy szűk kört szólít meg, így hát ezek után nagy kaland, és szívmelengető érzés volt olyasvalamivel foglalkozni, ami mindenki számára kedves, szerethető, szó szerint könnyen fogyasztható, a kicsi gyerekektől a százévesekig.

Közben kialakítottuk a műhelyemet, lett kemencém, és mindenféle gépem, meg egyre több időm is, visszatértem a kerámiához, de ez a könnyed kaland nem múlt el nyom nélkül, hatással volt rám, talán felszabadított egyfajta játékosságra.
A művészetoktatásban, akár a Kisképzőben, akár az Iparon, arra készítettek fel minket, hogy a művész-kaszt részeként a nagyon szűk műértő (és fizetőképes) elit számára tervezzünk design tárgyakat és/vagy képzőművészeti alkotásokat. Az emberek többsége pedig úgysem érti, nem értékeli, nem tudja/nem is akarja megvásárolni ezeket. Így hát marad külön halmaz a kultúr-elit, és külön az "egyszerű nép", a művészek meg gyakorlatilag egymásnak alkotnak, egymás hátát veregetik a megnyitókon...
 Én tíz éve végleg elköltöztem Budapestről, és egy faluban élek, így nagyon közel került hozzám ez az egyszerű világ. (Tulajdonképpen mindig is közel volt, mert somogyi iparoscsaládból származom.) Ezt a szót én nem negatív értelmében használom, az egyszerűségnek egyre nagyobb az értéke a szememben. Megtanultam nagyra becsülni, tisztelni azokat, akik bár nem magasan kvalifikált, az elvont művészetfilozófiát értő, kortárs műalkotásokon edzett emberek, de kőkemény munkával, józan, bölcs emberséggel élték le és adták tovább az életüket, igazi, vitathatatlan értékeket teremtve. A világ nem most szakadt ketté, a nagy tömegek a történelem során korábban sem tudtak táplálkozni a kortárs művészet asztaláról, az irodalom vagy a zene terén sem, mert ez sokak számára valóban emészthetetlen. Nincs is ezzel semmi gond, a kultúra és a spiritualitás magashegyi, ritka levegője nem való mindenkinek, mégis életbevágóan fontos az egész emberiség számára, hogy mindig legyenek, akik a legmagasabb csúcsokat ostromolják.
De bennem megszületett a felelősségérzet, és a vágy, hogy a használati tárgyak terén egy olyan műfajban is alkossak, amely mindenkihez szólhat. Hogy szívmelengető és szerethető, egyedi és személyes tárgyakat készítsek, de magas szellemi, esztétikai és technikai igényességgel. A tárgyalkotó iparművészet, mindennapi használatra szánt tárgyak készítése semmivel sem alacsonyabb rendű tevékenység, mint egy jó kép megfestése, egy szobor megmintázása. (Japánban például a kettő egy és ugyanaz.) Engem most sem érdekel kevésbé a képzőművészet (a plasztikákat tekinthetjük szellemi funkcióra rendelt tárgyaknak), de a hangsúly a munkámban ezekre a mindennapi cselekvéseket segítő, ünneppé avató tárgyakra tolódott.

Nem dokumentáltam annak idején megfelelően minden munkámat, de most, hogy ez az időszak végképp lezárult, összekerestem az ilyen-olyan fényképeket, mind, amit csak találtam, és feltettem egy webalbumba, hogy emléket állítsak ezeknek az édes éveknek.
ITT megtekinthetőek a mézeskalácsaim.

Kezdetben volt a játék

"Évtizedek óta csak játszik, játszik, mindig azt, amihez éppen kedve van." - olvasom Váli Dezsőről. Rám is illik ez a mondat, és ez minden, sőt: Minden - a játék a legkomolyabb dolog a világon, mindegy, hogy üveggyönggyel, festékkel vagy éppen agyaggal játszik az ember. Az én tárgyaim is a játék kihívásából, szenvedélyéből és öröméből születnek.

Boldog vagyok, ha a játék megérinti azokat is, akik használják a tárgyaimat, ha egy edény a szem, a fül vagy a tapintás számára meglepetéseket tartogat, asszociációkat ébreszt. A korongolt csészék esetében örömömet lelem abban, hogy a felületet a kéz számára érdekessé teszem.
Míg az ember a forró teát vagy kávét kortyolgatja a csészéből, beszívja illatos gőzeit, és a tekintet elmereng, vagy épp figyel valakire, akivel beszélget a tea mellett, az ujjak a felület domborzatán játszadoznak*, elidőznek egy-egy kiemelkedésen, végigsimítják a spirális vonalak ritmusát.
S szép az is, ahogy a máz a magas tűzben megfolyik, majd a felület résein és kiemelkedőin eltérül lefelé menet, így véletlenszerű hieroglifák jönnek létre a csésze oldalán. Ezekben a mázpatakokban különböző vastagságban gyűlik össze a máz, és így finom színárnyalatok kavalkádja keletkezik a csészén. Tűzben született festmény. Tűzijáték :-)

 *2002-ben az egyik diplomamunkám (a plasztikáim mellett) éppen erről szólt.
Porcelánedényeket készítettem, pontosabban olyan, edényeken alkalmazható domború dekor-variációkon gondolkodtam, amelyek ilyen taktilis élményt jelenthetnek a tárgy használata közben. Itt nem a kész tárgy, mint design volt a lényeg, hanem ezeknek a mintáknak a technikai kivitelezése egy szilikongumis megoldással, amelyek persze rákerültek egy formára is, korrekt porcelán poharakként jelentek meg, de inkább csak próbaképpen. Érdemes lett volna továbbvinni ezt a játékot gyártásra alkalmas edényzet tervezésével, de eddig ez váratott magára. Illetve inkább más technikák alkalmazásakor bukkan fel nálam újra meg újra ez a számomra fontos gondolat:

Tea és kávé a fák alatt, virágok között

A karácsonyi vásárokon elkelt majdnem az összes mintás teás és kávéscsésze, - a Materra csészék első generációja - azokról akkor csak egy pici csoportképet tettem fel ide. Nagyon szerettem őket, és nagyon boldog vagyok, hogy másoknak is örömet szerzett, hogy megtalálták a helyüket. Most, utólag megmutatom közülük néhány kedvencemet közelebbről is.
A kávéscsészék:

és a teáscsészék: