Évek óta szeretnék írni a karácsony előtti, sokszor kényszeres eladási és vásárlási lázról, csak sosem volt rá időm éppen ebben az időszakban, amikor éjjel-nappal dolgozom éppen a karácsonyi vásárokra... paradox helyzet. 
Bevallom, erős ellenérzés van bennem ezekkel a társadalmi jelenségekkel és szokásokkal kapcsolatban, és kifejezetten vívódom amiatt hogy szándékaim és céljaim ellenére is olyan folyamatokat erősítek, amelyeket nem tartok építőnek.
Úgy tűnik, hogy túl sok tárgy vesz minket körül. Túl sokat vásárolunk - talán mi, a magyar középkorú generáció amiatt is, mert gyerekkorunkban nem adatott meg a bőség - ezért túl sok lesz a felesleges tárgy körülöttünk, a házainkban felgyülemlik az egyre kezelhetetlenebb tárgyrengeteg. A zsúfoltság végül frusztrációhoz vezet, hiszen oda jutunk, hogy folyton olyan tárgyak pakolásával, takarításával, rendszerezésével kell foglalkoznunk, amelyek már nem is okoznak elégedettséget, mert ráadásul nagy részük nem is értékes számunkra semmilyen szempontból... csak van, mert egyszer odakerült. A tárgyakkal való kapcsolatunk ilyen módon a sóvárgástól a megszerzésen át a csömörig, szorongásig, majd a szabadulás vágyáig ível, ami pedig minden destruktív függőségnek jellemzője. Én is hajlamos vagyok a felhalmozásra, tapasztalatból beszélek. Ahogy a sok "cucc" szétszóródik, úgy minket is teljesen szétszór.
Évek óta aggaszt, hogy tárgyakat készítő iparművészként magam is csak tetézem ezt a problémát, pedig a célom egészen más. Hiszen az érem napos oldalán a tárgyak adta örömöt találjuk. Persze vannak emberek, akiknek az élmények jelentik a legnagyobb ajándékot, de számomra például éppen a tárgyak azok, amelyek élményeket adnak! Én szeretem a szép és jó tárgyakat, akár gyakorlati, akár lelki (esztétikai, szellemi, érzelmi) funkciójuk van - és az a legjobb, ha mindez egyszerre van meg bennük. Nagyszerű dolog, ha az embert jó tárgyak szolgálják, hacsak nincsenek túl sokan, mert akkor már az embernek kell szolgálnia a tárgyakat.
Talán meglepő, hogy bár tárgyakat készítek és adok el, mégis azt mondom, jól gondoljuk meg, hogy vásárolunk-e, és mit vásárolunk. Én szeretném jól szolgálni a tárgyakra irányuló, fontos szükségleteinket, de semmiképpen sem akarom súlyosbítani a mindenféle lelki hiányainkat elfedő, kényszeres vásárlási mániát, a tárgyakhoz való egészségtelen függésünket, pláne nem valami homályos, eltorzult "szeretetünnepére" hivatkozva. Nagyon fontos szempont az elhasznált és szemétté vált dolgok okozta környezeti katasztrófahelyzet is, amellyel már nem lehet nem szembenézni. A rafinált vevőcsalogatást és a tárgyak mindenáron való eladását is ellenzem, ezért kezdettől tartózkodom azoktól az általánosan bevett kereskedelmi dinamikáktól is, amikor különféle leértékelésekkel, akciókkal operálunk, mert ez csak úgy kivitelezhető, ha előzőleg jelentősen feláraztunk mindent, belekalkulálva a majdani kedvezményeket is, hogy még így se legyen veszteséges az üzlet. Lehet, hogy anyagilag egyáltalán nem célszerű, amit teszek, viszont én sokkal szívesebben dolgozom egész évben méltányos árakkal. A kerámiáimon nincs rajta az akciózást lehetővé tevő extra profit, csak annyi haszon, amennyivel fenntartható a vállalkozás - az ár pedig a beletett drága anyagokból, energiából, és sok-sok munkaórából következik.
Azt hiszem, boldogabbak lennénk, ha kevesebb tárgy venne minket körül: éppen csak annyi, amennyire szükségünk van, mert az egyszerűség szabaddá tesz. Az ideális az volna, ha a tárgyaink egyike sem volna olyan silány termék, amelyet csak eladásra gyártottak, nem pedig használatra, és ezért arra kényszerüljünk, hogy évente vagy akár gyakrabban le kelljen cserélnünk a tönkrement darabokat. Az igaz ugyan, hogy a minőségnek ára van, mégis ezzel óvjuk meg a szeméttermeléstől a környezetünket, és az emberi méltóságnak is a minőségi tárgyak felelnek meg. Az méltó hozzánk, ha olyan dolgokat használunk, amelyek esztétikusak és amelyekhez kötődünk, mert érdemesek rá. Amelyeket boldogan használhatunk hosszú időn át, mert olyan gondosan és szakértelemmel készítették el őket, hogy nem is mennek tönkre egyhamar. Olyan tárgyak, amelyek hordozzák a kultúra értékeit, akár a tervezésben tetten érhető szellemi többlet által, amely egy ipari tárgynak is sajátja lehet, akár a gondos, míves kézimunka által. Ha a használati tárgyainknak története és érzelmi értéke van, akkor hosszú távon is örömet jelentenek majd a mindennapi használat során, és sokáig szolgálnak bennünket. A személyes tárgyak elégedettséget okoznak unalom helyett, és talán enyhül a folyamatos vásárlási késztetésünk is. Mert igazán értékesek lesznek számunkra, és gazdagítanak minket - de csak akkor tudnak tündökölni, csak akkor tudunk bennük gyönyörködni, ha nincs belőlük sem túlságosan sok.
Azt szeretném tehát javasolni, hogy gondoljuk át, valóban szükségünk van-e egy újabb tárgyra? Inkább ne vásároljunk, ha ebben nem vagyunk biztosak. Néha elégséges csak szelektálni a régi dolgainkat, és a legértékesebbeket, legszebbeket újra a fénybe tartani. Ha pedig mindenképpen szükségünk van valamire, akár a funkciója miatt, akár a lelkünk felmelegítése vagy ajándékozás céljából, akkor, és csak akkor vásároljunk - de ha tehetjük, válasszunk tartós, és minőségi, és mélységgel rendelkező darabokat az otthonunkba, hogy sok éven át örömünk legyen bennük. Nekem sem mindegy hogy a kerámiáim hova kerülnek, hogy hogy használják-e, vagy csak bosszankodva törlik róluk a port, ezért nem akarom mindenáron eladni egyiket sem. Remélem, csupa olyan ember kapja majd a munkáimat karácsonykor is, akik szeretni fogják őket - elmondhatatlanul boldog vagyok, amikor erről kapok visszajelzést, mert én is szeretettel készítettem mindegyiket.
Kívánom mindannyiunknak az ünnepek közeledtével, hogy a hirtelen támadt kaotikus tárgyrengetegben sikerüljön úgy alakítani az otthonunkat a magunk és szeretteink számára, hogy az bensőséges szigetként az érlelődésünket, kibontakozásunkat, fókuszáltságunkat, harmóniánkat segítse elő, és amelyben minden tárgy minket épít, és a hétköznapokat bosszúságok helyett sok-sok apró örömmel gazdagítja.
