Zajosan élünk. Az ember nehezen vonhatja ki magát az őt szüntelenül zaklató hangok, képek, információk hatása alól. Megtanultunk együtt élni a zavaró körülményekkel, de a nyugalom hiánya akkor is betegít, ha már fel sem tűnik ez a káosz.
Én az utóbbi években lassan kezdek újra visszatalálni a csendhez. Fiatalabb koromban a csend, a meditáció és a magány létszükséglet volt számomra - ahogy a spiritualitáshoz, úgy az alkotómunkához is elengedhetetlen körülmény ez, de nekem a hétköznapi lelki egyensúlyhoz is nagy tételben volt rá szükségem. Kicsi gyerekként is szerettem magamban lenni - soha életemben nem unatkoztam még, egy percig sem, mert gondolatban végtelen szabadságot és gazdagságot éltem meg. A kihívást inkább a belső világból való kimozdulás jelentette. Később megtanultam ezt is, de ahogy gyermekeim lettek, az egyedüllét termékeny csendjére már egyre kevésbé volt lehetőségem. A családi élet állandó cselekvést, interakciót, kifelé való figyelést és hangoskodást jelent - ez így is van rendjén, és az örömből semmit sem vesz el, de tény, hogy a szellemi elmélyülésre kevés alkalmat ad. Most hogy már elég nagyra nőttek a fiaim, újra tanulgatom csendet. Nem is olyan könnyű feladat a szétszórt figyelmet újra megtanítani az összpontosításra. A munkám során sokat vagyok egyedül, csöndben, de ez a csend még nem válik automatikusan amolyan aranyló, tápláló meditációvá, sőt, sokszor inkább a hiányérzet dominál. A futás, a meditáció például sokat segít nekem ebben. A belső csend megteremtése nagy feladat: a figyelem tudatos terelgetése ez, míg vissza nem talál újra arra a benső szigetre, ahol az erőforrások fakadnak.
A régebbi plasztikáimnak, festményeimnek és más munkáimnak elég sok közük van a csendhez, és mióta egyre közelebb kerülök ehhez a belső csendhez, megint egyre több ilyen meditatív, minimalista munkám születik. Ez számomra óriási öröm.
De most Materrán belül is szeretnék megfogalmazni valamit ebből a visszafogottabb tartományból.
Ezekben az edényekben szeretném a Materra minták csevegős vidámságát a legjobban közelíteni a csendhez - mondjuk, egy apró örömökkel teli csendhez, amit például akkor élünk meg, amikor egy számunkra kedves valakivel teázunk, és a meghitt beszélgetésben beáll a hallgatás, amelynek oka nem a mondandó hiánya, inkább egy mélyebb mondandó közös átélése. Vagy méginkább ahhoz a derűs csendhez, amelyet az önmagával békében élő ember a körülményektől függetlenül, magában is átélhet.
Az a vágyam, hogy a jövőben nagyobb teret kapjon ez a vonal, bár
terveim szerint a sokkal hangosabb, színesebb és játékosabb hangulatú
tárgyak továbbra is a kínálat részei maradnak.
És hogy számomra miben is áll a csend? A legcsendesebb természetesen a minták mellőzése volna - ilyen edényeket is készítek, de ezek már majd csak a materra keretein kívül jelennek meg, más kontextusban. A Materra a legcsendesebb változatában sem nélkülözi a játékos mintákat. Ugyanakkor a sejtelmes mázak, amelyeket magam keverek, kissé tompítják a mintázatok kontrasztják, kissé mintha homályba vonnának virágot, fát, madarat. Olyanok, mint amikor nagy ködben, vagy hóesésben megváltozik az utca, vagy a táj visszhangja, szinte csak a közeli neszek érzékelhetőek, a távoli zajok alig hallhatóak, ahogy a horizontot is eltakarja a puha fehérség. Ehhez a lágy csendhez illenek a szabálytalan formák, és a máz tompa fénye, szinte matt, selymes felülete, és a színek finom változékonysága, játéka is.
Íme az első ilyen, elcsendesedés felé tapogatódzó sorozat:
