Íme, a péntek reggeli kemenceszedésből kikerült tárgyak, köztük több újdonsággal.
Ez
a legizgalmasabb része a munkámnak, megunhatatlan izgalom, az ember
teljesen sohasem lehet biztos benne, hogy mit kap vissza a tűztől.
Valami meglepetés mindig van. Vannak technikák, ahol nagy a rizikó,
máskor kisebb. Most a rézkarbonát lepett meg: eddig még sohasem volt
pontosan ilyen. Volt, hogy feketén felforrt ott, ahol nagy
koncentrációban volt jelen, és olyan is volt, hogy egészen elillant, és
csak alig derengett néhány holtzöld folt az amúgy fehér mintázatban. De
most tökéletes lett! Nem is számítottam arra, hogy ennyire finom,
álomszerű képek keletkeznek. És ahogy ezekben a napokban nem tudok
betelni a tavasszal, hogy meleg van, és fény, és isteni virág- meg
földillat a levegőben, ugyanígy most nem győzök gyönyörködni abban is,
ahogy a réz aurát von maga köré, ahogy kissé belegőzölög a mintázat
környezetében is az agyagba. (Magasabb hőfokon, 1300-1400 fokon a kobalt
is így viselkedik.) Boldog vagyok, sok-sok tervem van még ezekkel a
pasztellsmaragd árnyalatokkal.
Van egy új mintám, ahol bokrok-fák ágain sok-sok madárka ücsörög. Ez a madaras minta első változata, szeretem, de lesznek még a témában új generációk.
Kékben álmodtam meg eredetileg, és most is így tetszik jobban. Igaz, ez még nem kobalt, hanem egy kék színtest, kissé melegebb, szelídebb kék a kobaltnál, de így is szeretem. Majd rézzöldben is finom lesz, azt hiszem:
