Csodálatos kerámiák!
Az alábbiak a kedvenceim a kiállított képek közül:
Néhány jelenet a megnyitóról:
Szeretettel köszöntök mindenkit Lipovszky-Drescher Mária kiállításán!
Marcsival
18 évvel ezelőtt lettünk barátok, együtt jártunk a Kisképző kerámia
szakára, aztán az Iparra, majd kicsit később sógornők is lettünk, tehát
nehéz volna nem személyes érintettséggel beszélnem a munkáiról.
Én
mindig csodáltam azt a hihetetlen termékenységet és kreativitást, ahogy
a kezdetektől rendkívül gyorsan és határozottan dolgozott, ösztönösen
és lazán kerültek ki a keze alól a karakteres munkák, friss, jóízű
gesztusokkal, élettel megtöltve. És most külön csoda látni azt is, hogy
amikor születtek sorra a gyerekek, ez az alkotói lendület a nehéz
körülmények, és az időhiány szorításában sem tört meg, sőt, úgy látom,
új erőt és inspirációt kapott az anyaság által. Nekem az a benyomásom,
hogy a legszebb, legérettebb munkái éppen ezek a képek, amik itt most
kiállításra kerültek.
Egyetlen
képben is benne van ez az erő, a termékenység ereje, és a beteljesülő
élet reménye, ahogy minden személyben benne lakik. A képek sorozatában
kibontakozó külön világok pedig összeállnak egy újabb, nagy egésszé,
ahogy nekünk is, mint kis puzzle-daraboknak, helyünk van egy még nagyobb
makrokozmoszban.
Ezeket a festői képeket szemlélve az első szó, ami beugrik nekem: az álom.
Kibomló
álom egy madár szemszögéből, de nem madártávlatból, hanem egészen
közelről, az ágról, a virágok közül, ahonnan hallani az életfa
szívverését, az éltető nedvek surrogását a lüktető erekben. Olyan,
mintha élne, mozogna és a szemünk láttára növekedne ez az erős fa,
nyújtózkodnának az élettől duzzadó indák, burjánzó virágok.
A
madarak otthont találnak ebben a párás, fanyar illatú közegben, az ágak
és levelek szövedékében, amelyek összekötik őket, és ahol elbújhatnak
mind, az egész család. A Fával együtt a madarak, a bogarak is
belegyökerezhetnek a világba, és a lélegző pórusokon át ők is magukba
szívják az életet, hogy aztán újult erővel rugaszkodjanak a magasba.
Belenézem
magam a képbe. Elzsongít a zümmögés, a levelek, szárnyak suhogása és a
csicsergés, érzem a bársonyos szirmok érintését, és a harmatot is a
bőrömön. Megkapaszkodom egy ágon, belesimulok, szemem megpihen a táncoló
árnyékban, éhségem, szomjúságom csillapodik.
Virágos Kert, kihímzett anyaméh.
Otthon vagyok.
Végül engedjék meg, hogy felolvassak egy verset, Sajgó Szabolcstól:
estéli üzenet
ránk csöndesül a fény
halkan bealkonyul
s az est hajnalán a sok-sok arc
ámulva egymásra néz
boróka meggyvágó kerti pad
és te meg én
ragyog mind-mind és ünnepel
hogy annyiféle s mégis egy
elérkezett a pillanat
mikor a napi napfogyatkozásban
szót vált világ s világtalan
mikor tűzszünetben egymásra lel
fény sötét
és átizzik egyszerre mindenen
a mélységeinkben tündöklő csoda
vagyok mert mondatott
legyél
a szó minél előbbvaló
hatalmasabb nem szűnőbb semmi nincs
ami igen és igen
és igen újra
mindenekre és reád
elérkezett a hírhozó
a túlcsorduló pillanat
s jelenti a Jelenvalót
a szüntelen felénk hajlót
akibe naponta szenderülsz
s mindörökre egyszer mindenek
megállsz az úton akkor
mint ezer év olyan az a pillanat
s megáll a légy a levegőben
tűzhányók mélyén a láva
a harangszó köszöntve vacsoracsillagot
és cselszövő szívében az intrika
megáll
elejti terhét
álmodik
látja a Kertet
belélegzi
és sebei helyén a heget
többé nem találja
