Lipovszky-Drescher Mária kiállítását

...nyitottam meg, még júliusban:
 









Csodálatos kerámiák!
Az alábbiak a kedvenceim a kiállított képek közül:









































































Néhány jelenet a megnyitóról:

Szeretettel köszöntök mindenkit Lipovszky-Drescher Mária kiállításán!

Marcsival 18 évvel ezelőtt lettünk barátok, együtt jártunk a Kisképző kerámia szakára, aztán az Iparra, majd kicsit később sógornők is lettünk, tehát nehéz volna nem személyes érintettséggel beszélnem a munkáiról.

Én mindig csodáltam azt a hihetetlen termékenységet és kreativitást, ahogy a kezdetektől rendkívül gyorsan és határozottan dolgozott, ösztönösen és lazán kerültek ki a keze alól a karakteres munkák, friss, jóízű gesztusokkal, élettel megtöltve. És most külön csoda látni azt is, hogy amikor születtek sorra a gyerekek, ez az alkotói lendület a nehéz körülmények, és az időhiány szorításában sem tört meg, sőt, úgy látom, új erőt és inspirációt kapott az anyaság által. Nekem az a benyomásom, hogy a legszebb, legérettebb munkái éppen ezek a képek, amik itt most kiállításra kerültek. 

Egyetlen képben is benne van ez az erő, a termékenység ereje, és a beteljesülő élet reménye, ahogy minden személyben benne lakik. A képek sorozatában kibontakozó külön világok pedig összeállnak egy újabb, nagy egésszé, ahogy nekünk is, mint kis puzzle-daraboknak, helyünk van egy még nagyobb makrokozmoszban.

Ezeket a festői képeket szemlélve az első szó, ami beugrik nekem: az álom.

Kibomló álom egy madár szemszögéből, de nem madártávlatból, hanem egészen közelről, az ágról, a virágok közül, ahonnan hallani az életfa szívverését, az éltető nedvek surrogását a lüktető erekben. Olyan, mintha élne, mozogna és a szemünk láttára növekedne ez az erős fa, nyújtózkodnának az élettől duzzadó indák, burjánzó virágok. 

A madarak otthont találnak ebben a párás, fanyar illatú közegben, az ágak és levelek szövedékében, amelyek összekötik őket, és ahol elbújhatnak mind, az egész család. A Fával együtt a madarak, a bogarak is belegyökerezhetnek a világba, és a lélegző pórusokon át ők is magukba szívják az életet, hogy aztán újult erővel rugaszkodjanak a magasba.

Belenézem magam a képbe. Elzsongít a zümmögés, a levelek, szárnyak suhogása és a csicsergés, érzem a bársonyos szirmok érintését, és a harmatot is a bőrömön. Megkapaszkodom egy ágon, belesimulok, szemem megpihen a táncoló árnyékban, éhségem, szomjúságom csillapodik. 

Virágos Kert, kihímzett anyaméh.

Otthon vagyok.

Végül engedjék meg, hogy felolvassak egy verset, Sajgó Szabolcstól:

estéli üzenet

ránk csöndesül a fény
halkan bealkonyul
s az est hajnalán a sok-sok arc
ámulva egymásra néz
boróka meggyvágó kerti pad
és te meg én
ragyog mind-mind és ünnepel
hogy annyiféle s mégis egy

elérkezett a pillanat
mikor a napi napfogyatkozásban
szót vált világ s világtalan
mikor tűzszünetben egymásra lel
fény sötét
és átizzik egyszerre mindenen
a mélységeinkben tündöklő csoda

vagyok mert mondatott
legyél
a szó minél előbbvaló
hatalmasabb nem szűnőbb semmi nincs
ami igen és igen
és igen újra
mindenekre és reád

elérkezett a hírhozó
a túlcsorduló pillanat
s jelenti a Jelenvalót
a szüntelen felénk hajlót
akibe naponta szenderülsz
s mindörökre egyszer mindenek
megállsz az úton akkor
mint ezer év olyan az a pillanat
s megáll a légy a levegőben
tűzhányók mélyén a láva
a harangszó köszöntve vacsoracsillagot
és cselszövő szívében az intrika

megáll
elejti terhét
álmodik
látja a Kertet
belélegzi
és sebei helyén a heget
többé nem találja

Nagy kékség

Kipróbáltam a kemencémben a magas tüzet, sikerült felmenni 1250-ig.
Érdekes, most mindent megevett ez a máz a kék kobaltoxidon kívül. Minden rézzöldet, vasvöröset, mangánbarnát, a halvány színtesteket. Igaz, én szeretem a kéket is. A csészék és a madárka-sípok is egy ezeréves dobozból kerültek elő, most csak lemázaztam őket a próbaüzem kedvéért.

Mester és tanítványai

Szalai László volt a mesterem a Kisképző kerámia szakán - majdnem mindent tőle tanultam a szakmában, technológiát, ízlést, és azon is túl, szemléletet, emberséget, hitelességet - egy életre szóló útravalót kaptunk tőle.
Most, hogy nyugdíjba megy, közös kiállítás nyílt az ő munkáiból, és azokéból, akiket ő indított útnak. A tanítványoktól középiskolai és a diploma után készült munkák is szerepeltek a kiállításon.















Itt látható néhány kép a megnyitóról.
 












Korábban Lipovszky-Drescher Mária felvetette az ötletet, hogy szervezünk egy nagy kiállítást, pl. az Olof Palme Házban, nagy titokban, hogy az ünnepelt ne is tudja meg, csak ott, hogy ez Róla szól, és a tanítványairól - a tanítványaitól, köszönetképpen... Nem sokkal később kiderült, hogy már szerveződik egy hasonló tárlat egy iskola aulájában, ami nagyon szerény helyszín, az ő jelentősége ennél nagyszabásúbb helyet, nagyobb nyilvánosságot érdemelt volna.

Azért is rendkívül érdekes egy ilyen kiállítás, mert egy értő szem látja, hogy a kiállított középiskolai munkák szinte ugyanazon a művészi és mesterségbeli színvonalon készültek, mint az évekkel későbbi, érett művek. Szép így együtt ez, a Mester munkáival.





















Nagy élmény volt újra együtt látni a csapatot és a munkáinkat is. Mindannyiunkat meglegyintett a nosztalgia. A kollégák egy része beszámolt a gyarapodó családjáról, sajnálkozva afölött, hogy nincs alkalma dolgozni, más része pedig a szép szakmai sikereit sorolta, fájdalommal említve a családalapítás késlekedését. A művésztanárok az unokákról meséltek. Az egyik szobrász lelkesedve mondta: "jaj, olyan aranyos az unokám, most akarnak neki kistesót... magának kettő fiú van? Hát szüljön még egy lányt! Kicsit később meg, ugyanő: Szerettem a maga munkáit, már a középiskolában is az az összefogottság, ugyanaz az esztétikai színvonal... jaj, hát csak dolgozzon, csak csinálja, mert ezt érdemes folytatni..." Persze, mindkettőt érdemes, de egyszerre nem lehet mindent, csak sorjában.