Szalai László volt a mesterem a Kisképző kerámia szakán - majdnem mindent tőle tanultam a szakmában, technológiát, ízlést, és azon is túl, szemléletet, emberséget, hitelességet - egy életre szóló útravalót kaptunk tőle.
Most, hogy nyugdíjba megy, közös kiállítás nyílt az ő munkáiból, és azokéból, akiket ő indított útnak. A tanítványoktól középiskolai és a diploma után készült munkák is szerepeltek a kiállításon.
I
tt látható néhány kép a megnyitóról.
Korábban Lipovszky-Drescher Mária felvetette az ötletet, hogy szervezünk egy nagy kiállítást, pl. az
Olof Palme Házban, nagy titokban, hogy az ünnepelt ne is tudja meg, csak
ott, hogy ez Róla szól, és a tanítványairól - a tanítványaitól, köszönetképpen... Nem sokkal később kiderült, hogy már szerveződik egy hasonló tárlat egy iskola aulájában, ami nagyon szerény helyszín, az ő jelentősége ennél nagyszabásúbb helyet, nagyobb nyilvánosságot érdemelt volna.
Azért is rendkívül
érdekes egy ilyen kiállítás, mert egy értő szem látja, hogy a kiállított
középiskolai munkák szinte ugyanazon a művészi és mesterségbeli
színvonalon készültek, mint az évekkel későbbi, érett
művek. Szép így együtt ez, a Mester munkáival.
Nagy élmény volt újra együtt látni a csapatot és a munkáinkat is. Mindannyiunkat meglegyintett a nosztalgia. A kollégák egy része beszámolt a gyarapodó családjáról, sajnálkozva afölött, hogy nincs alkalma dolgozni, más része pedig a szép szakmai sikereit sorolta, fájdalommal említve a családalapítás késlekedését. A művésztanárok az
unokákról meséltek. Az egyik szobrász lelkesedve
mondta:
"jaj, olyan aranyos az unokám, most akarnak neki kistesót... magának kettő fiú van? Hát szüljön még egy lányt! Kicsit később meg, ugyanő:
Szerettem a maga munkáit, már a középiskolában is az az összefogottság,
ugyanaz az esztétikai színvonal... jaj, hát csak dolgozzon, csak csinálja, mert ezt érdemes
folytatni..." Persze, mindkettőt érdemes, de egyszerre nem lehet mindent, csak sorjában.
