Szerelem - beszámoló a hódmezővásárhelyi szimpozionról

 

Korábban írtam itt a blogon arról, hogy tavaly ősszel egy hónapot töltöttem a különböző hódmezővásárhelyi gyárakban egy kerámia szimpozion keretében. De azt végül még nem mutattam meg itt, hogy min dolgoztam, mert előbb a korábbi, témájában más, de formailag rokon plasztikáimat szerettem volna bemutatni. Ezekről több ízben is szó esett, itt: 1, 2, 3, 4.

Most olyan apropóból kerül elő a plasztikai vonal a blogon, hogy április harmincadika volt a kecskeméti Nemzetközi Szilikát Triennáléra a pályázatok beadási határideje. (Új energia a témája.) Én szerettem volna az őszi hódmezővásárhelyi anyagnak egy továbbgondolt, új változatával pályázni, de ez a terv egyelőre nem valósult meg, így végül ezek közül adtam be egy munkát. (Sikerült 30-án éjfél előtt már 7 perccel átküldenem e-mailben - ez azért még bőven, csont nélkül benne van a harmincadikai határidőben, nem igaz? :-) )

Visszatérve a szimpozionra:  "Vénuszok" volt a témája (a kökénydombi Vénusz miatt, ami egyidős a willendorfival).  Ha valaki, hát én aztán tényleg nagyon szeretek testes barokk hölgyeket (is) rajzolni, meg mintázni, na de inkább csak a stúdium céljából.

Vénusz a szerelem istennője, engem meg ebből most inkább csak a szerelem érdekelt.

Az, ahogy két külön létező, két test találkozik, és összekapcsolódik egymással. Összesimulnak, de ugyanakkor egymásnak feszülnek. A találkozás mindkettejüket gyűri, alakítja – egymáshoz formálódnak. A két világ kibogozhatatlanul eggyé épül. Közös halmaz alakul ki kettejük között, ebben a közös erőtérben pedig egy új történet szövődik, amely átírja az egymásba kapaszkodók térképét is.

Tulajdonképpen ennyi az egész.
Összesimulás. Vackolj belém, és a többi.

Három, vagy négy éve egyszer már elkezdtem szerelmes városokat építeni, de akkor beletört a bicskám, a kisgyerekek mellett nem is tudtam teljesen elmerülni a munkában, most viszont máshonnan közelítettem ugyanahhoz a témához.  
Formailag pedig annak a kilenc éve elkezdett, térkép tematikájú plasztikai és grafikai sorozatnak a folytatása a mostani munkám, amiről ITT írtam.

A játék abból állt, hogy papírból téglalapokat vagdostam, illesztgettem egymáshoz, majd rajzolgattam a egymásbametsződések variációit, kompozíciókat. Aztán megépítettem agyaglapokból, végül testet adtam a lapoknak. Simogattam őket, míg egészen hozzám - és egymáshoz simultak. Mind az emberi kapcsolatok dinamikáját próbálja megfogalmazni, és az absztrakt formák nyelvén beszélni róla. Tíz variáció készült erre az egyszerű kis témára, ilyesfélék (itt még nyersek):

 ...amik aztán gipsznegatívban végezték, különböző malőrök miatt (amik nem teljesen rajtam múltak, most nem részletezem, de a lényeg az, hogy oda vezettek, hogy száradáskor minden(!) ragasztásnál elrepedtek a plasztikák). Így kénytelen voltam végül öntéssel elkészíteni őket, ami váratlanul sokkal izgalmasabb vizekre terelte a dolgot.
A levett gipszformák:

Mellékesen kiderült, hogy a forma negatívban is érdekes (legalábbis bennem új gondolatokat ébresztett):

A formából kitépett eredeti darabok töredékei pedig még inkább izgalmasak számomra,( "szakítás"), ahol az eredeti kapcsolódási felületek, az eredeti struktúra nyomai világosan látszanak a sebek között (ezek a töredékek -stílszerűen- tényleg megsemmisültek):

...a reliefek pedig végülis öntéssel születtek újjá, többé-kevésbé eredeti formájukban, az Imerys Tűzállóanyaggyár samottos öntőmasszájából (ebből készülnek az égetőlapok, égetőlábak, és egyéb égetési segédeszközök), amit 1300C-on égettünk ki:

Porcelánból is megöntöttem néhányat, ez az anyag ezerszer szebben kiadja a forma hajladozó síkjainak és vonalhálózatának árnyjátékát:

Viszont én már tudom, hogy az lesz majd az igazán jó, ahova ez az út majd elvezet engem, és nem pedig ez az első kísérlet. Ez csak a kezdet, az első állomás, ahonnan még alig látni a tengert. Fejben azonban már sok-sok kilométerrel előrébb járok... (Viszont az évtizednyi szünet után visszatérésnek nem rossz.)


Végül, a kész tárgyak, a 2013-as Szerelem sorozat:

 Csoportképek a szimpozion záró kiállításáról:

Az utolsó héten készült néhány izgalmas vázlat, amelyek talán a legígéretesebb gyümölcsei a szimpozionnak. Ezek csak kisebb, térbeli skiccek, viszont a továbblépés alapját ezek képezik. Remélem az edények mellett nemsokára lesz időm dolgozni ezen a témán is, és meg tudom érlelni ezt az ősszel felvetett ötletet, térbeli, körüljárható szobrok formájában is...

Rejtekhely - 3. rész

A harmadik plasztikai sorozatomban, (előzmények ITT és ITT) amely lassan tíz éve készült, a térbeli plasztikáktól a sík felé mozdultam el. Reliefek ezek, amelyeknek alapgondolata, motívuma a térkép. Nem maga a város, hanem az arról rajzolt, vagy inkább arról őrzött belső kép, A Város reprezentációja az emberi emlékezetben. Ez már  sokkal inkább egy lényegi momentumra összpontosít, nem annyira magára az épített térre és annak formai sajátosságaira. A térképeim első sorozatának is van egy elég konkrét "történetet", vagy inkább állapotot elbeszélő jellege. Itt különböző versek kerültek előtérbe, illetve a versekben és a kultúrtörténetben megjelenő városszimbolika.
Egy széthajtogatott, kopott lap, rajta a hasonlóan megtört síkok, foszló emlékek,
madártávlatból:

...vagy függőleges metszetként:

 ...vagy felülnézetből:

A Világközepe: egy edény voltaképpen, templom a város közepén, amelynek funkciója, hogy befogadja a ragyogást. Az üresség teste.

Ez a város pedig egy spirális úton vezet befelé, a a belakható tér belsejébe. Siena járt a fejemben, amikor felépítettem:

Rejtekhely - 1. rész

Ahogy említettem, most szeretném bemutatni a plasztikai téren született korábbi munkáimat. 

A történet ott kezdődött, (bár valószínű, hogy az alkotói születéstörténet leginkább csak számomra érdekes, de mert nekem fontos, hát nagy vonalakban megemlítem itt) hogy az Iparon negyedévesként (2001-ben) Carrarában töltöttem egy szemesztert, Erasmus ösztöndíjjal, és márványt faragtam az ottani Accademia di Belle Artin. Ezen kívül fotóztam sokat, kopott falakat, a szépen öregedő városi szövet atmoszféráját ( még analóg géppel), meg háztetőket rajzoltam különböző városokban - lenyűgözött ez a látvány, de akkor még nem tudtam, mire is fogom felhasználni ezeket: 

Festettem is:

Később körvonalazódott, hogy ezzel a problematikával szeretnék foglalkozni a diplomamunkámban is. Hónapok teltek el, mire rátaláltam a megfelelő kifejezésmódra, de az inspiráció nagyon erősen élt, égett bennem. A szakdolgozatomat is ezzel kapcsolatban írtam a város szimbolikus dimenzióiról. 

Eleinte a tetők és spaletták képében "repkedő" síkidomok felől közelítettem a témához, és anyagban is "lapszerűen" fogalmaztam meg a témát, ilyenek voltak a legelső, friss vázlatok. 

Például papírból: 

...bronzból, (ez egy konkrét, luccai sikátor-élményből született):

... és agyagból is, persze:

Később aztán inkább mégis többszerűen oldottam meg a diplomamunkaként megjelenő plasztikákat:
Ez volt a Genius Urbium sorozat, 2002-ből (samott, 1260 C):

A plasztikák mellé akkor ezt a szöveget írtam:

A Város funkciója: membrán. Védelmező határai között megteremti a létezés lehetőségét, struktúra, amelyben az élet megtörténik. Helye a valóság középpontja, kozmosz a formátlan káoszban, ezért szent tér. Szövetébe - mint anyaméhbe, ismét – beágyazódhat az élet, gyökeret ereszthet, és növekedésnek indulhat.

A Város csak foglalat, a benne lakó titok edénye, de egyben tükör is, mert az ember által meghatározott organizmus, aki a saját képére és hasonlatosságára formálja.

A Város teste magán viseli az ember lenyomatát, sebeit, a küzdelem beleivódik kopott falaiba. Beszédes a hétköznapi élet észrevétlen, szürke háttere, a mellékutcák homálya, a csöndes semmiségek, ottfelejtett emlékek fájdalma a szálkák között, por alatt. Az elhasznált tárgyak töredékes, málló anyaga, rozsdája, a pórusokba beleégett kosz, a karcolások: mind naplójegyzetek, történetünk tanúi. 

A város anyagi minőségei, formái, szüntelen épülése és pusztulása az emberi élet metaforája, keresztmetszete szellemi portré. Munkáim kísérletek e belső struktúrák felderítésére, a biztonságot jelentő határok kitapogatására.

Nyersanyagom a valós látvány: különböző városok madártávlati látképe. A hullámzó háztetőtengert, a megtörő felületek, síkidomok szerves összeépülését tanulmányozom, a rövidülés miatt torzult és egymással összenőtt négyszögek rajzolatát. A rajzi elemeket szétbontva, kollázsként rendelem ismét egymáshoz, majd ezeket a síkba fordított fény-árnyék mezőket transzponálom ismét, átgyúrva, háromdimenziós testté.

A város e keresztmetszetét szerkezetileg két meghatározó elemre redukálom, a fundamentum és a belekapaszkodó falak tömegére, e két forma statikus-dinamikus viszonyára. 

Maga a folyamat, az építkezés egyfajta meditáció. A geometrikus vonaljáték mozgása, a középpont kijelölésétől kezdve a belső törvényszerűségei szerint szinte önmagát szövő vonalhálózat kikristályosodásáig a "világteremtő" mozzanatot utánozza, a biztonságot jelentő határok kitapogatását. A mindenség modelljét pedig egyedül omlatag anyagból, didergő limlomokból lehet felépíteni." (Pilinszky J.)

A belülről látott és tökéletesen megismert Város térélménye érdekel, amikor a több különböző nézőpontból egyszerre összeáll a kép(más).