Rejtekhely - 4. egyben utolsó rész

"Térkép emlékezetből", 2. sorozat.
(Előzmények ITT-3. és ITT-2. és ITT-1.)

Bő kilenc éve, az első gyermekem születése előtt kicsivel, talán a fizikai megvalósítás könnyebbsége miatt is, de főleg, mert nagyon adta magát: síkban, papíron gondoltam tovább ezt a témát, a fiktív térképek, tér-élmények, vagy tér-emlékek erősen stilizált leképezéseit.
Temperával festettem, A3-as méretű papírra, mégis miniatúrákról van szó. Egy nagyon finom kis technikát találtam ki magamnak, amelyben a festett felületnek mélysége van, a rajzolatnak bonyolult szövedéke. Tökéletesen megfelelt annak a felületnek és faktúrának, ami a plasztikákon is megjelent, csak így, festve még gazdagabban lehetett ezzel játszani.
Nagyon szeretem ezt a sorozatot azóta is, talán még jobban is, mint a háromdimenziós samott változatokat együttvéve.

Az első munkák ezek az összehajtogatott, összegyűrt "térképek" voltak, amelyekben a "papír" síkjai a közöttük szövődő szerkezeti összefüggésekkel, egyensúlyi helyzetükkel és felületkidolgozásukkal egyben a városi tér objektumait, a kopott vakolatú házfalakat is megidézik:

Volt olyan is, amelyben a térkép hajtogatott papírja és az épített tér részleteinek síkjai, szintén mint papírhajtogatások, vetülnek egymásra. A zöldes felületek a légifényképek asszociációját is előhívják.

Az alkotás folyamatában számomra a legfontosabb tájékozódási pont, vagy iránytű most is, mint korábban, az a testérzések szintjén, a zsigerekben jelentkező bizonyosságérzet volt, hogy a kép akkor "jó", ha "otthonos". Mintegy magam köré szőve szerkesztem a vonalakat, építem a síkokat, beköltözöm a vonalhálózat nyújtotta biztonságos határok közé. Befészkelődöm a térképembe, ebbe az elképzelt struktúrába, és addig helyezkedem benne, addig alakítom, míg "kényelmes" lesz. Felépítem magam köré a világomat, mint valami második, mentális anyaméhet.... valahogy így. Mindenesetre eltölt valamiféle megnyugvás, ha jól építkeztem...

Aztán egyszer csak megnyíltak ezek a térképek, azaz, megjelent a felületen az a gondolat, hogy a város, a ház, amint az edény is, lényege szerint üresség. Egy körülhatárolt, üres, belakható tér.A kozmoszt a káosztól egy fal választja el, amelyben lehetővé válik a rend. Hogy aztán ez sejtmembrán, városfal, vagy cserép, mindegy. A tér használhatóvá lesz általa, helye lesz az életnek, védett helye.

Néhány stilizált sikátor-emléket is megfestettem:

Az első fiam még nem volt két éves, amikor kicsit térben, agyagban is eljátszottam a feladvánnyal. Néhány gondolat valósult meg csak a sokból, aztán több évre elszakadtam teljesen ettől a témától. (A kisgyermekes évek nem az elmélyült szellemi munkában való feloldódásról szólnak, hanem egy még nagyobb kihívásról: az embernek egész konkrétan saját magának kell belakható térré, otthonná válnia...)

Térkép-reliefek, samottból, magastüzön:

Páros térkép az Egyetlen Városról: "és lesznek ketten egy testté" címmel:

(Nyitott, két oldalú térképek is készültek, de ezeket tönkretette a mázazás.)

Végül pedig néhány kisebb játék, inkább vázlat, mint mű - papírporcelánból. Itt már teljesen lapokból építkezem. Számomra fontosak ezek a csekélységek is, mert később, azaz mostanában, éppen ezekhez térek vissza, és innen indulok tovább, csak egy másik útvonalra kanyarodva:

Nyitott városok, ugyancsak. ("Kicsomagolt város", mondjuk, vagy inkább a széthajtogatott térkép oldalai között a kihajtogatott város, a megnyíló tér síkjai...) Szeretem ezeket: 

  

A történet a 7 évvel későbbi jelenben folytatódik... nemsokára.

Rejtekhely - 3. rész

A harmadik plasztikai sorozatomban, (előzmények ITT és ITT) amely lassan tíz éve készült, a térbeli plasztikáktól a sík felé mozdultam el. Reliefek ezek, amelyeknek alapgondolata, motívuma a térkép. Nem maga a város, hanem az arról rajzolt, vagy inkább arról őrzött belső kép, A Város reprezentációja az emberi emlékezetben. Ez már  sokkal inkább egy lényegi momentumra összpontosít, nem annyira magára az épített térre és annak formai sajátosságaira. A térképeim első sorozatának is van egy elég konkrét "történetet", vagy inkább állapotot elbeszélő jellege. Itt különböző versek kerültek előtérbe, illetve a versekben és a kultúrtörténetben megjelenő városszimbolika.
Egy széthajtogatott, kopott lap, rajta a hasonlóan megtört síkok, foszló emlékek,
madártávlatból:

...vagy függőleges metszetként:

 ...vagy felülnézetből:

A Világközepe: egy edény voltaképpen, templom a város közepén, amelynek funkciója, hogy befogadja a ragyogást. Az üresség teste.

Ez a város pedig egy spirális úton vezet befelé, a a belakható tér belsejébe. Siena járt a fejemben, amikor felépítettem:

Rejtekhely - 2. rész

Ezeket a plasztikákat a diploma utáni években építettem, amikor Kozma ösztöndíjas voltam, a diplomamunkám folytatásaképpen. 11 évvel ezelőtt. Ahogy korábban említettem, a plasztikáimban kezdettől a városi struktúra, a formán túl mint metafora érdekelt leginkább, az emberi egzisztencia metaforája. Emiatt pedig nagyon foglalkoztattak azok a szövegek, versek, vagy bibliai részek, amelyekben ugyanígy jelenik meg a város, amikor például a megszemélyesített Jeruzsálemnek írt próféciák, ígéretek egyaránt olvashatók az egyénnek szóló, személyes üzenetként is. Beleszerettem ebbe a gondolatba, ma is borzongással tölt el ez az azonosulás, hogy egy időben és térben oly távoli, oly más vonatkozású szöveg egyfajta szerelmeslevélként kelhet életre itt és most.
A címek ebben a sorozatban ezért leginkább idézetek, szövegtöredékek lettek, a művek tehát elég konkrét történetekre utalnak, vagy legalábbis azok ihlették. (Utána még következett egy ilyen narratív sorozat, de előtte és később már nem ez volt a jellemző.)


"Felépülsz":
 (Jeremiás próféciája Jeruzsálemről) 

Ez a kedvencem ebből a sorozatból, több oldaláról megmutatom. Azzal játszottam, hogy a város magja, közepe, a lényege hiányzik, de az árnyékát, voltaképpen az emlékét, még őrzi a föld, a fundamentum, amelyre ráépült. Egészen addig őrzi az emlékezetében, míg helyreáll a város újra:

"Atlantisz" - itt is egy hiányról van szó. Egy elmúlt, elsüllyedt városról, amit betemetett az idő, amire ráépültek az újabb világok. Ennek a letűnt városnak már csak a negatívja létezik, mint a Vezúv lávájában elégett pompei polgárok teste. Nincs és a lényege mégis van - foglalat, amely belakható:

"Benned a létra" - ez a cím az azóta már meglehetősen elcsépeltté vált Weöres versre utal: "Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra." Ebben a plasztikában egy kis játékot rejtettem el, egy csúszdát, vagy folyosót, ami belül összeköti az egyik oldalon lévő, felső kijáratot, a másik oldalon alul nyíló kapuval.

"Falaid előttem vannak szüntelen"
(Izaiás szövegében a gondviselő, vigyázó Isten mondja Jeruzsálemről)
A struktúra pedig két egymást támasztó, egymást megtartó szerkezeti elemből, tömbből áll, egy egyensúlyi helyzet:

 "Kulissza" - ennél a darabnál az a gondolat foglalkoztatott, hogy micsoda ellentét feszülhet a kint és bent között, azaz, hogy mindaz, ami egy "városról" vagyis egy személyről kívülről látszik, és talán egyszerűen, egy mondatban leírható, mennyire nem közelíti meg azt a komplexitást, és dinamikát, ami ténylegesen az ő valósága:

"Óváros" - ez egyszerűen csak egy hegyre épült város:

"A város színe és fonákja" - itt a fonák oldal egy fekete, sötét, nem befogadó, hanem holt és süket tér. Sajnos megsérült, így inkább csak a színét mutatom: