Nohát, mi minden tökéletlen csészét befogadunk a családba, és használjuk is őket jó sokáig, nagy harmóniában, mert remekül összeillünk :-) .
Ebben nem csak ökológiai szempontok vezérelnek, hogy ne vesszen kárba semmi, vagy valamiféle, a családunkra jellemző, elesettek iránti érzékenység, ami például a szociális szférában dolgozó testvéremet arra indította, hogy kifejezetten ronda és idegbeteg macskát válasszon, én meg a tárgyakra is kiterjesztem...
Nem, nemcsak: mert engem mindig is gyönyörűséggel töltött el, ha egy tárgynak egyénisége, leolvasható története van. Bennem ez egybecseng azzal, hogy az emberekben is ezt találom a legizgalmasabbnak, hogy mit kezd a maga hibáival, tudja-e viselni azt, és előnyére fordítani? Egy-egy testi vagy lelki tökéletlenség a másik oldalról hatalmas felhajtóerő, inspiráció, és új, izgalmas, eredeti szín forrása lehet - bár ezért meg kell dolgozni. Ahogy a steril, makulátlan szépség, a felületi tökéletesség jelenthet akár érdektelen unalmat is az érem túloldalán, bizonyos esetekben.
Én vonzódom és nagyon kötődöm az ilyen szexepillel rendelkező használati tárgyakhoz, és boldogan időzik el a tekintetem, és az ujjam egy-egy "szeplőn". Otthonossá, személyessé teszi ez mindennapos viszonyunkat.
Sok gyakorlati oka van annak, hogy én miért olyan technikával készítem a tárgyaimat, amellyel szinte lehetetlen célkitűzés a formai tökéletesség, például a gyár hiánya, de benne van a fentebb részletezett vonzalmam is a játékosan szabálytalan kerámiák iránt. Ugyanis, az a tényező, hogy a mintát kézzel, egyenként viszem fel az agyagba nyomva, majd (majdnem) szabadon építek belőle edényt, még a legnagyobb körültekintés mellett is azt eredményezi, hogy a csésze szája például véletlenül sem lesz tökéletes kör. Van, akit ez zavar, de én táncnak látom, és gyönyörködöm abban, hogy az anyag, a föld a tűzben táncol, és mozdul, és a maga életét éli.
