Most, hogy nyugdíjba megy, közös kiállítás nyílt az ő munkáiból, és azokéból, akiket ő indított útnak. A tanítványoktól középiskolai és a diploma után készült munkák is szerepeltek a kiállításon.
Itt látható néhány kép a megnyitóról.
Korábban Lipovszky-Drescher Mária felvetette az ötletet, hogy szervezünk egy nagy kiállítást, pl. az Olof Palme Házban, nagy titokban, hogy az ünnepelt ne is tudja meg, csak ott, hogy ez Róla szól, és a tanítványairól - a tanítványaitól, köszönetképpen... Nem sokkal később kiderült, hogy már szerveződik egy hasonló tárlat egy iskola aulájában, ami nagyon szerény helyszín, az ő jelentősége ennél nagyszabásúbb helyet, nagyobb nyilvánosságot érdemelt volna.
Azért is rendkívül érdekes egy ilyen kiállítás, mert egy értő szem látja, hogy a kiállított középiskolai munkák szinte ugyanazon a művészi és mesterségbeli színvonalon készültek, mint az évekkel későbbi, érett művek. Szép így együtt ez, a Mester munkáival.
Nagy élmény volt újra együtt látni a csapatot és a munkáinkat is. Mindannyiunkat meglegyintett a nosztalgia. A kollégák egy része beszámolt a gyarapodó családjáról, sajnálkozva afölött, hogy nincs alkalma dolgozni, más része pedig a szép szakmai sikereit sorolta, fájdalommal említve a családalapítás késlekedését. A művésztanárok az unokákról meséltek. Az egyik szobrász lelkesedve mondta: "jaj, olyan aranyos az unokám, most akarnak neki kistesót... magának kettő fiú van? Hát szüljön még egy lányt! Kicsit később meg, ugyanő: Szerettem a maga munkáit, már a középiskolában is az az összefogottság, ugyanaz az esztétikai színvonal... jaj, hát csak dolgozzon, csak csinálja, mert ezt érdemes folytatni..." Persze, mindkettőt érdemes, de egyszerre nem lehet mindent, csak sorjában.
