2012. március 20., kedd

Munka, hely

Itt töltöttem az elmúlt két napot:


















Gyönyörű, ugye? :-)

Gipszműhely, Kecskeméten, a Nemzetközi Kerámiastúdióban. Évekkel ezelőtt dolgoztam itt utoljára, most is csak rövid időm volt: két napig gipszet esztergáltam. Egy mécsestartó, és három illatmécses gipsz magformáit, öntő- és présformáit készítettem el.
A kapun belépve feltételes reflexként önti el az embert a tettvágy, remegő orrcimpával, szenvedélyesen tépi fel a gipszes-zsákot, gyúrja az agyagot... Ezen a művésztelepen minden adott ahhoz, még a viszontagságos hazai körülmények között is, hogy nagyon hatékonyan és ihletetten dolgozhassunk.
Az Iparművészeti Egyetem évei alatt a korábbi évfolyamok éveket tölthettek el itt, de nekünk már csak néhány nap adatott, és aztán még kétszer egy hónap a későbbi NKA pályázatok segítségével, e nagyszerű hely adta lehetőségekből, de ez is nagy ajándéka volt a szakmai életemnek. A hely szellemén és felszereltségén túl, az ott dolgozó csodálatos embereknek is elmondhatatlanul sokat köszönhetek, Klárinak, Jakabnak, Bibónak, Emesének, Ildikónak, akik sok év szünet után is rég nem látott családtagként fogadnak, és legfőképpen Probstner Jánosnak, akinek ez a Stúdió az életműve, akitől különösen sok támogatást és lehetőséget kaptam.
Jánosnak köszönhetek három külföldi megjelenést nagy nemzetközi kiadványokban (dán, görög és amerikai), meg több díjat és még több kiállítást itthon, a bornholmi szereplést az első European Ceramic Context-en, sőt, még David Binns-sel is eljött egyszer a pesti műhelyembe meglátogatni, amikor cikket írt rólam a Clay in Art International című könyvbe. Amikor pedig a Fészekben nyitotta meg a kiállításomat úgy hat éve, (oldalamon egyéves baba ült), akkor mondta, hogy na most már remélem a munkára is koncentrál majd! Nem, mondom, most szülök még egy gyereket, vagy kettőt. Hát mi a francnak szül maga, hát ha maga ilyen tehetséges, dolgozzon, és szüljön más, nem érti, hogy most ez egy nemzetközi trend, amit maga megragadott, ez egy olyan jó vonal, ne hagyja veszni a karrierjét! - fakadt ki dühösen, és nagy-nagy szeretettel. De, mondtam mosolyogva, az agyag megvár, viszont a test öregszik, és testvér kell a fiamnak... Hát így maradtam ki egy szűk évtizedre a szakmai vérkeringésből. Nagy árat fizetünk a családért, de megéri!

2011. november 21., hétfő

Lipovszky-Drescher Mária kiállítását

...nyitottam meg, még júliusban:
 









Csodálatos kerámiák!
Az alábbiak a kedvenceim a kiállított képek közül:









































































Néhány jelenet a megnyitóról:























































































Szeretettel köszöntök mindenkit Lipovszky-Drescher Mária kiállításán!

Marcsival 18 évvel ezelőtt lettünk barátok, együtt jártunk a Kisképző kerámia szakára, aztán az Iparra, majd kicsit később sógornők is lettünk, tehát nehéz volna nem személyes érintettséggel beszélnem a munkáiról.

Én mindig csodáltam azt a hihetetlen termékenységet és kreativitást, ahogy a kezdetektől rendkívül gyorsan és határozottan dolgozott, ösztönösen és lazán kerültek ki a keze alól a karakteres munkák, friss, jóízű gesztusokkal, élettel megtöltve. És most külön csoda látni azt is, hogy amikor születtek sorra a gyerekek, ez az alkotói lendület a nehéz körülmények, és az időhiány szorításában sem tört meg, sőt, úgy látom, új erőt és inspirációt kapott az anyaság által. Nekem az a benyomásom, hogy a legszebb, legérettebb munkái éppen ezek a képek, amik itt most kiállításra kerültek. 
Egyetlen képben is benne van ez az erő, a termékenység ereje, és a beteljesülő élet reménye, ahogy minden személyben benne lakik. A képek sorozatában kibontakozó külön világok pedig összeállnak egy újabb, nagy egésszé, ahogy nekünk is, mint kis puzzle-daraboknak, helyünk van egy még nagyobb makrokozmoszban.

Ezeket a festői képeket szemlélve az első szó, ami beugrik nekem: az álom.
Kibomló álom egy madár szemszögéből, de nem madártávlatból, hanem egészen közelről, az ágról, a virágok közül, ahonnan hallani az életfa szívverését, az éltető nedvek surrogását a lüktető erekben. Olyan, mintha élne, mozogna és a szemünk láttára növekedne ez az erős fa, nyújtózkodnának az élettől duzzadó indák, burjánzó virágok. 

A madarak otthont találnak ebben a párás, fanyar illatú közegben, az ágak és levelek szövedékében, amelyek összekötik őket, és ahol elbújhatnak mind, az egész család. A Fával együtt a madarak, a bogarak is belegyökerezhetnek a világba, és a lélegző pórusokon át ők is magukba szívják az életet, hogy aztán újult erővel rugaszkodjanak a magasba.

Belenézem magam a képbe. Elzsongít a zümmögés, a levelek, szárnyak suhogása és a csicsergés, érzem a bársonyos szirmok érintését, és a harmatot is a bőrömön. Megkapaszkodom egy ágon, belesimulok, szemem megpihen a táncoló árnyékban, éhségem, szomjúságom csillapodik. 

Virágos Kert, kihímzett anyaméh.
Otthon vagyok.

Végül engedjék meg, hogy felolvassak egy verset, Sajgó Szabolcstól:

estéli üzenet

ránk csöndesül a fény
halkan bealkonyul
s az est hajnalán a sok-sok arc
ámulva egymásra néz
boróka meggyvágó kerti pad
és te meg én
ragyog mind-mind és ünnepel
hogy annyiféle s mégis egy

elérkezett a pillanat
mikor a napi napfogyatkozásban
szót vált világ s világtalan
mikor tűzszünetben egymásra lel
fény sötét
és átizzik egyszerre mindenen
a mélységeinkben tündöklő csoda

vagyok mert mondatott
legyél
a szó minél előbbvaló
hatalmasabb nem szűnőbb semmi nincs
ami igen és igen
és igen újra
mindenekre és reád

elérkezett a hírhozó
a túlcsorduló pillanat
s jelenti a Jelenvalót
a szüntelen felénk hajlót
akibe naponta szenderülsz
s mindörökre egyszer mindenek
megállsz az úton akkor
mint ezer év olyan az a pillanat
s megáll a légy a levegőben
tűzhányók mélyén a láva
a harangszó köszöntve vacsoracsillagot
és cselszövő szívében az intrika

megáll
elejti terhét
álmodik
látja a Kertet
belélegzi
és sebei helyén a heget
többé nem találja

2011. július 21., csütörtök

Nagy kékség




















Kipróbáltam a kemencémben a magas tüzet, sikerült felmenni 1250-ig.
Érdekes, most mindent megevett ez a máz a kék kobaltoxidon kívül. Minden rézzöldet, vasvöröset, mangánbarnát, a halvány színtesteket. Igaz, én szeretem a kéket is. A csészék és a madárka-sípok is egy ezeréves dobozból kerültek elő, most csak lemázaztam őket a próbaüzem kedvéért.